A Halti számomra mindig olyan volt, mint a Tove Jansson Muumin történeteinek hatalmas, néma és nyugtalanító Mörkö-je, aki ahová leül, ott minden megfagy. Finnország legmagasabb pontját (1324 m) csak 50 km gyaloglással lehet megközelíteni, végig a tundrán keresztül.

   2020 december 27.-ét írtunk. Karácsony után egy nappal kora reggel a hűtőszekrényből kiáramló hideg sülthús szag vágott arcon, amikor a tejért nyúltam. A hűtőben a karácsonyi pulyka maradék alkatrészei kisebb-nagyobb halmokban még ott hevertek, immár érdektelenül. Akkor ébredtem rá, hogy a nagyon sűrűre sikeredett 2020-as évben először sem szakmai, sem „civil” feladat nem tornyosult több előttem. Feladatok, kihívások nélkül félelmetes zuhanás ez az ürességbe, avagy... áldott lebegés, ha épp olyan napod van.

Nem vagyunk mi téli népek, én és a felmenőim úgy általában. Télen mi fáztunk, meg „jól felöltözünk, különben megfázik a vesénk”, és hagyományosan elég kevés örömünk szokott lenni a télben. Szánkóztunk a minimális dombokon és a korcsolyáztunk tavon és jégpályán, de síelni például soha nem síeltünk. A síelés „úri sport” volt, és mi ugyebár vállaltan nem voltunk „úri népek”, ezért nemhogy nem jártunk síelni, de még a gondolata sem merült fel soha a síelésnek.

     Finnország országimázsa kiváló. A képeken kék tavak, zöldellő erdők, világoskék magas ég. A színpompás lappföldi ősz. A tél szikrázó fehérsége. Helsinki azonban más. Annyira más, hogy két éve a Vantaa reptéren ez a szöveg várta az utazót: „Senki nem akar Finnországba utazni novemberben. Te, kedves utazó mégis megtetted. Nagyon király vagy!”. Ez az írás erről a sötét időszakról szól, ami nincs semmilyen brosúrában, mert ez az időszak megöli a lelked és megeszi az agyad.

A karácsonyi időszak a magyar gyerekek számára a Mikulással kezdődik. Ilyenkor gyakran hangzik el az ismerős kérdés: „Anya, Apa, de hát hol lakik a Mikulás?”, amire rendszerint az a válasz érkezik, hogy „Fenn a messzi északon, Lappföldön”.