A nevem Szikszai Anna, életemben először pedig hat éves koromban utaztam külföldre. A rozsdásodó Skodánkkal, egy családi sátorral és egy utánfutónyi konzervvel indultunk útnak Olaszországba. A horvát-magyar határon a határőr komoly képpel feltette a kérdést: ezt biztos komolyan gondoljuk?
Komolyabbak nem is lehettünk volna. Vadkempingeztünk, löncshúsos kenyeret ettünk reggelire, olykor-olykor felforrt a hűtővizünk és defektet is kaptunk. Közel annyi olasz autószerelőnél fordultam meg, mint homokos tengerparton. De mentünk, új dolgokat láttunk és ez volt a lényeg!
Azóta is valahogy hasonlóan gondolkodom az utazásról. A hangsúly azon van, hogy elinduljak, a részletek – avagy mit fogok enni, hol fogok aludni – pedig másodlagosak.
Szeretném megmutatni, hogyan lehet utazni csórón, átlagfizetésből, és mégis, hogyan lehet hihetetlenül fantasztikusan érezni magadat úgy is, ha nem eszel napi háromszor étteremben, vagy nem egy 5 csillagos hotel matracán hajtod párnára a fejed.
Csórón utazni élvezet ? Én így nőttem fel.
