Nem vagyunk mi téli népek, én és a felmenőim úgy általában. Télen mi fáztunk, meg „jól felöltözünk, különben megfázik a vesénk”, és hagyományosan elég kevés örömünk szokott lenni a télben. Szánkóztunk a minimális dombokon és a korcsolyáztunk tavon és jégpályán, de síelni például soha nem síeltünk. A síelés „úri sport” volt, és mi ugyebár vállaltan nem voltunk „úri népek”, ezért nemhogy nem jártunk síelni, de még a gondolata sem merült fel soha a síelésnek.
Apám sem csípte a telet, állandóan panaszkodott, hogy „nem lehet sehova menni”. Télellenes érzelmeit mi sem fejezte ki jobban, minthogy nem volt hajlandó a kocsijára téligumikat venni, „jó lesz a nyári is” alapon. Annak ellenére, hogy a nyarat így nem hozhatod közelebb, a balesetet viszont annál inkább! Két éve, amikor Szlovákiában kalandozott, a sűrű hóesésben a Suzukija egy kanyarnál lesodródott az útról és apám a szántáson kötött ki. Az esetet később olyan természetességgel mesélte, mintha csak egy zserbóért ment volna a cukrászdába. Leintett egy autóst, aki a szomszéd faluból hamar szerzett egy traktort, amivel kihúzták a kis zöld autót a barázdák közül. Apám, amíg élt, sokszor triggerelte a sorsot így. Elindult, eltévedt, bajba került és a végén mindig új ismeretségeket kötött a segítőivel, akikkel évekkel később is próbálta tartani a kapcsolatot.
Az elmúlt hetekben a folyamatos hóesés vastag hórétegbe burkolta Helsinkit. Az ember kinéz az ablakon és fehérséget lát ott is, ahol korábban fák, autók, játszóterek voltak. A tájat szánkóval, sílécekkel igyekvő emberek népesítik be. Aki teheti, sível megy munkába. A gyerekeket a szülők szánkóra ültetik és így vontatják őket az oviba. A tinédzserek... Nos, a tinédzserek fittyet hánynak arra, hogy épp egy bibliai mértékű tél közepén vagyunk, és nyitott kabátban, fedetlen fővel, Hollister mackóalsóban, vékony Vans cipőikben gázolnak a hókásában fintorogva, ha a mély hó a meztelenül hagyott bokáikat éri.
A hó megszépíti a komor városi tájat, ami komor és városi még itt a napsütötte Helsinkiben is. Már rég nem kapni szánt fából, csak műanyagot, pedig a faszán kényelmes, a műanyag meg olcsó és könnyű újat venni ha eltörik. A múltkor a házunk melletti szánkópályán majdnem eltörtem a gerincem egy ilyen lapos műanyag versenytepsivel, amikor teljes sebességgel ugrattam párat és a gerincem nekivágódott a szán kemény, keskeny peremének. Gilisztaként tekeregtem a havon, 10 másodpercig nem láttam a fájdalomtól. Két hete történt, de még mindig fáj a zúzódás.
A CIKK MÉG NEM ÉRT VÉGET. OLVASD TOVÁBBB A KÖVETKEZŐ OLDALON !
