Hirdetés

Tíz éve, hogy elköltöztünk Magyarországról. Tíz év és négy nap. 2011 január negyedikén egy jókora bőrönddel és egy kisebbel indultam útnak.

   A család már 2010 December 28.-án elment, az összes cuccunkat január harmadikán elvitte egy teherautó. Előtte nyugodtan megkarácsonyoztunk, mintha mi sem történt volna. Egyéves gyerekünknek egy teljesen túlméretes „kismotort” vettem a Westendben, de az lehet, hogy a születésnapjára volt, mindegy. Nem ért le róla a lába, na. Pesten az albérletünk régi cselédlakások egybenyitásával keletkezett „úri”, 72 négyzetméter volt a Szondi utcai Royal-udvar elnevezésű bérház árnyékos oldalán, amely egykor a Royal Szálló alkalmazottainak szállása volt.
  A közbeszéd úgy tartotta, hogy az első, fényárban úszó házrészen a főpincérek és más, magasabb beosztású szállodai alkalmazottak laktak, míg a hátsó részen simán a kurvák és cselédek. Színes-szagos volt ott az élet, de a belső udvar buja kertje és egy betonmedence régi, elfeledett korok titkairól mesélt – volna, ha lett volna, aki meghallgatja.
    Ági fölöttünk éjjelente bulizott, Imrét a földszinten minden éjjel félholtra verték a társbérlői, az alattunk lévő Kata asszonynak a sok dohánytól olyan hangja volt, mint Bujtor Istvánnak. Kata fia, a Tibi meg egy napon részegen kivágta az udvar szívcsakráját, a kerek eperfát.
    Mi az elsőn laktunk. Mint egy Indiana Jones filmben, csak bizonyos bolygók és csillagok együttállásakor kerültünk olyan szögbe, hogy a nap éppenhogy benyilallott a hálószoba ablakán, nagyon éles szögben megvilágítva a piszkosfehér, töredezett ablakkeretet. Egy-két napon át, ha nem volt felhő, a nap reggel eljutott az ágy lábáig is, de nem volt folytatás, azután csak a napfürdőző felső emeleti ablakokról verődött le hozzánk a napfény. Fontos ez, mert 5 évig éltünk Pesten az árnyékban. 
Sibelius helsinki
   Tíz évvel ezelőtt hatalmas hótakaró borította a finn fővárost, szikrázóan fehér volt minden. A folyamatosan dolgozó hómunkások hegyekbe hordták a városi havat, a fák koronájáig, az alacsonyabb tetejű házak ereszcsatornájáig. A vasútállomáson hagyott kerékpárok sora láthatatlanná vált a két méteres hó alatt. Ez mind feltűnt akkor. A fény és a tiszta levegő is. A kulcsot sikeresen elhoztam, ahonnan kellett, azután feltöltős telefonkártyát vettem a sarki kioszkban, majd sok gyaloglás után buszra szálltam. Az emeletes társasházat már messziről felismertem, a street view-n már Pesten számtalanszor bejártam az amúgy elég kietlen utakat és ösvényeket. A buszról hívtam finn feleségem, aki vidéki szüleinél táborozott a babával. „Látom a házat! Pont olyan, mint a neten!” Aztán, mivel le kellett szállni, esetlenül cibáltam a bőröndöket fél kézzel le a buszról, le a hóba. Telefonon közvetítettem, ahogy egyre közeledtem a házhoz.
  Lépcsőháztól-lépcsőházig mentem, mígnem meglett a D! A kulcs... működik! Beesetlenkedtem minden cuccommal a társasházba. Lift is van! Szűk lépcsőfordulókon trappolok felfelé, már csak a kulccsal a kézben. Majd később lemegyek a cuccért.
Az első emeleten (ami a finneknek a második) az ajtót háromszor ellenőrzöm. Valami furcsa, finn vagy észt név áll rajta. Belépek az ajtón. Fa illat, a lakás két szobája teljesen üres. A lakás, mint egy nyírfaszínű üvegház, melengetően, fényárban fogad. Hatalmas ablakokon keresztül tűz be a nap! Két oldalról árad egyszerre a fény a mindent beborító fehéren szikrázó hóról. Végre! Nem éreztem mást, csak ezt az egyet. „Végre!”
 
    Hamar lement a nap. Finn szokás szerint minden csillár és fényforrás hiányzott a szobákból, csak a konyhai munkaasztal neonja és a fürdőszoba két lámpája (na meg a hűtőszekrény...) adott fényt. A délutáni vaksi szürkületben, bútorok, ágynemű és fény nélkül botcsinálta Bear Gryllsként kezdetleges fészket eszkábáltam a parkettán. A ruháimat tettem a padlóra, de azokon kényelmetlen volt a fekvés. Internetes bolyongásaimból tudtam, hogy a Prisma áruház nem volt messze tőlünk. Elindultam hát gyalog.
     Első éjszakámat puha, új bolti takarók és párnák között töltöttem a padlón, a Zöld Zóna c. könyvet olvasva, kicsit bosszúsan, mert nem az volt, aminek gondoltam a reptéren, ahol vettem. Azon az éjjelen csönd volt. Aztán a következőn, a következőn, és minden egyes éjjelen csönd van, mindegyik lakásban, ahová csak költöztünk Finnországban, egészen mostanáig.
     A fuvaros január ötödikén érkezett a budapesti életünk tárgyaival, a 72 négyzetmétert kitöltő cuccok az 54 négyzetméterbe sűrűsödtek. Velük együtt megérkezett a feleség, baba és a tágabb rokonság is. Főztek, cipekedtek, segítettek. Jött fel egymás után a sok kopott, kilazult csavarú IKEA bútor, a kiömlő locsolóvíztől görbült kezeletlen polcok, a felmosórongyként lógó üstökű, fagyhalott szobanövények. Az egész olyan groteszk volt. Ott abban a tiszta, fényes lakásban minden a szegénységünket hirdette, de szerencsére pár hónap elég volt, hogy elkezdjük kényelmessé tenni a lakást. Ha most körülnézek, 10 év alatt teljesen lecseréltük a bútorainkat, pár rejtett cucc maradt csak a pesti életünkből.
hóban ketten lakotelepx  r

A dobozhegyek idővel lassan elfogytak, de egy dobozt sehogyan sem találtunk: a gyermek születésekor összeállított, kórházi emlékekkel, újságokkal és bizony egy üveg jó meggypálinkával ellátott cipősdobozt! Szegény apámnak szokása volt utcáról hozni a segítséget, és 10 éve is lefizetett egy csapat pesti csavargót, hogy segítsenek a költözésben. Az ápolatlan férfiak becsülettel vitték is a ládákat, bútorokat. Arra gondoltunk, hogy akkor tűnhetett el a babadoboz, amikor valaki meglátta a pálinkát benne. Szomorúan elfogadtuk a doboz hiányát. Vagy öt év telt el, amikor valaki rámírt a Facebookon, hogy laktam-e valaha a Royal udvarban, és nem hiányzik-e nekünk egy doboz babacuccokkal és egy pálesszal? Nem hittem a szememnek!


     Kiderült, hogy a doboz végig ott volt, ahová a gyerek születése után tettük, a költözésben senki nem nyúlt hozzá! Köszönöm B. Richárdnak a lovagias tettét, hogy elküldte Helsinkibe a dobozt! Ezúton követem meg a környék italboltjai előtt őgyelgő férfinépséget, hogy rájuk gyanakodtam. Ők jól végezték a rájuk bízott melót, és mi voltunk a hülyék!
Ez így egy szép kerek történet lett.    De nem csak ez, az elmúlt tíz év is az, ha jobban belegondolok....
Szerző:  Vilisics Ferenc