Szlovénia izgalmas, szép és kalandokkal teli kis ország. Bátran ajánlom mindenkinek, aki nem szeretne nagy távolságokra elutazni, mégis újdonságra vágyik.
Orosz „barátunk”, aki a kempinget üzemeltette, kérésünkre megszervezte nekünk, hogy elvigyenek minket raftingolni. Én még soha sem voltam, így vegyes érzelmekkel vártam, kicsit féltem és izgultam egyszerre. Reggel jött is értünk a transzfer, ami a kiinduló pontra vitt minket, ahol megtudtuk, hogy az utunk ott ér véget, ahol a kemping van. Kész főnyeremény, rengeteg időt spórolunk meg azzal, hogy nem kell utazgatnunk mindenfelé rafting után.
A beöltözés hamar ment, bár nyáron felvenni egy hosszú szárú neoprén ruhát nem egyszerű feladat. A felső része kantáros volt, aminek nagyon örültem, könnyen lehetett benne mozogni, bár a későbbiekben inkább magamra rángattam volna a hosszú ujjút. Mentőmellény felvétele után rövid biztonsági oktatást tartottak, majd szóltak, hogy jól húzzuk meg a mellény pántjait. Nézegettem, jól van ez így, gondoltam…
Beszálltunk a csónakba, naná, hogy a csónak elejébe ültettek és elindultunk lefelé. Az út elején kisebb zúgok voltak csak, majd egyre gyorsabb lett a pálya. Szóltak, hogy egy mini vízesés következik, ne ijedjünk meg. Úgy talán egy méteres volt, de igazán izgalmas. A sziklák között szlalomozva elértünk egy gáthoz, ami egy öbölben volt, így ott nem volt sodrása a folyónak. Megálltunk és kiabálták, hogy jump, én jumpoltam, de olyan hideg volt a víz, hogy azt gondoltam, hogy elment a maradék eszem is, hogy ugrottam, nem lehetett a víz több, mint 14-15 fokos. A férjem a csónakban maradt, ő már volt raftingon, rutinos. Nem sokat úszkáltam, talán elsőnek próbáltam vissza mászni a csónakba. Intettek, hogy semmi gond, segítenek. Megfogták a mellényem és azzal szerettek volna berántani a csónakba. Sajnos nem jól húztam meg a pántokat, így lazák voltak, felcsúsztak az államig, ami majdnem megfojtott, ahogy cibáltak a csónakba. Petinek hörögtem, hogy segítsen már becibálni. Ahogy ketten rántottak rajtam, és beestem a csónakba úgy fejbe rúgtam a srácot, hogy elterült a csónak alján. Nem lett semmi baja, de annyira röhögtek rajtam, illetve a helyzeten, hogy majdnem elsüllyedtem.
Miután mindenki a csónakban volt ismét, tovább csorogtunk lefelé. Minden egyes esemény előtt szóltak, hogy mi fog következni. Felugrattunk egy nagy sziklára, nekimentünk egy hídpillérnek is, nagyon izgalmas volt. Két csónakkal voltunk, így amikor egymáshoz közel értünk, vízi csatát rendeztünk, a lapátokkal fröcsköltük a másikat.
Kikötöttünk a sekélyesbe, kattintottak rólunk néhány képet, majd ismét játék következett. Be kellett sétálni a térdig érő vízbe a folyó közepéig és felfeküdni a hátunkra, majd engedni, hogy a sodrás vigyen. Néhány méter után kisebb zúgó volt, olyan volt az egész, mint egy vízi hullámvasút. Bedobtak egy vastag kötelet, azt kellett elkapni, úgy húztak ki minket. Egész nap eltudtam volna így szórakozni, nagyon jó móka volt. Vissza szálltunk és innen még úgy fél órát csorogtunk lefelé. A folyó lassan csordogált, lehetett gyönyörködni, élvezni a csónakázást.
