Ez a hely: Németország, Allgäu, Scheidegg, Luggi-Leitner Lift sípályája és Ausztria, Voralberg tartománya között terül el. Télen, a fenséges fehér hólepel alatt összemosódik a két ország határa.
A képemen a kis pataktól balra Németország,
jobbra meg már Ausztria látszik.
Egészen izgalmas érzés, amikor az osztrák domb tetején felülsz a szánkódra, de leérkezve már újra Németországban találod magad. Hiába no, ilyen ez a németországi Scheidegg települése és környéke, mindig tartogat valamilyen meglepetést, csak fel kell magunknak fedezni. Talán ezért is szeretem annyira.
A környezete is fantasztikusan szép, főleg ilyenkor, télen. A két ország szinte mindenen osztozik, így a köztük elterülő kis fenyőerdőn is, ami tényleg olyan, mintha egy mesekönyvből rajzolták volna oda.
Ezt most én fényképeztem, de Csilla barátnőm Erdélyből is eszembe jutott a tájról, aki – bár nemigen szereti a telet - mégis gyönyörű havas képeket alkot, méghozzá az ecsetjeivel! (igazi művész a lelkem).
Visszatérve a scheideggi Luggi-Leitner Lifthez, egy február 3-ai napon, amikor zuhogó hóesésben megérkeztünk, a pályán éppen egy síverseny zajlott.
Nem tudtunk róla, hogy lesz, de mivel nekünk úgyis másféle havas kedvteléseink vannak: szánkózás, snowboardozás, séta+fényképezés – nem is zavart különösképpen a nagy felhajtás. Tökéletesen megelégedtünk a két ország közti dombocskával, ahonnan időnként azért vetettünk egy-egy kíváncsi pillantást a verseny állására is.
Aztán megjött a hókotró, s robusztos méretével elvonta a figyelmünket. Mondjuk nem csoda, hogy ekkora hóban kénytelenek ilyen lánctalpas monstrumot is bevetni.
Nyilván nem mi voltunk ez egyetlen szánkózók ezen a kisebbik helyen, de a németekre-osztrákokra jellemző, hogy nyugodt mederben zajlik az életük. Mindenki türelmesen kivár/bevár/megvár mindenkit, bármiről legyen is szó.
Például általában nem mászkálnak bele a fotóimba sem, csak hogy hamarabb odaérjenek valahova. Sokszor már nekem kellemetlen, ha véletlenül nem veszem észre, hogy mögöttem állnak, én meg próbálgatom a beállításokat. Ők meg türelmesen, mosolyogva várják, hogy végezzek. Szóval ilyen szempontból és autóvezetésnél is határtalan türelmük van (Viszont, ha biciklire pattannak, ez már nem mondható el róluk! De ez már egy másik történet része lesz).
Most is, mint mindig, ha már elég felvételt készítettem az ügyes kis családomról, elindulok egy kicsit a környéket is felfedezni. Rögtön pórul is jártam a patak sípálya felőli oldalán, mert egyet léptem és hónaljig elmerültem a friss hóban! Nem gondoltam volna, hogy ilyen mély ott a hó, de jó tanulság volt, hogy hallgassak a megérzéseimre és inkább ne menjek be mindenhova egy jó fotó kedvéért. Főleg, hogy azon a részen egy teremtett lélek sem járt…
Szóval miután kievickéltem, inkább német oldalon indultam tovább. Az ágas-bogas lombok alatt áthaladva még csodálatosabb látvány tárult a szemem elé.
A házakból szinte csak az ablakaik látszódtak ki.
Ezt az érdekességet az egyik kertben fotóztam, igazából nem tudom, mi ez, de nagyon megtetszett, olyan, mint egy nagy bojt, amiről körbe-körbe szalagok futnak le.
Mivel minden kis szegletét szeretem feltérképezni egy-egy új helynek, időnként vetettem egy-két pillantást a velem párhuzamosan futó osztrák részekre is. Még abban a hidegben is megmelengette a szívem a látvány, mert ez a gyönyörű fa került a látómezőmbe,
s akik ismernek, azok tudják rólam, hogy imádom a fákat! Még jó pár képet lőttem, mielőtt visszatértem volna a többiekhez, köztük ezt az utolsó fotót is az igluval és az aranyos kis faházikóval. Valahol a két ország határán..
Rövid, de emlékezetes nap volt ez is! S azt mondják itt Bajorországban, hogy a télnek még mindig nincs vége..
Köszönöm szépen a megtisztelő figyelmet!
Szerző&képek: Kernné Riebel Brigitta
