Annak idején, 1989 táján mindenképp szerettem volna valahogy eljutni mihamarabb Moszkvába (akkor még Magyarországról sem volt nagyon egyszerű), és „látni, mielőtt összedől a rendszer”. Sikerült is még abban az évben, és emlékeim is vannak róla, bár egyetlen fotóm sem készült.
Kicsit hasonló analógiával sok évig mondogattam Boginak, hogy el kéne mennünk Kubába, látni a helyzetet, mert ez úgysem tarthat már soká. Nos Bogi is beadta a derekát (ma már nagyon mondja, mennyire klassz utazás volt) és 2024. decemberében csatlakoztunk egy összesen 8 fős fotós csapathoz, a perui CFP (Club Fotografia del Peru), azon belül is elsősorban annak vezetője, César M. Cáceres által kiválóan megszervezett túrához.
Korábban (egyetlen családi nyaralást leszámítva 2001-ből) még soha nem utaztunk utazási iroda vagy mások szervezésében, minden utunkat magunk szervezzük. Ez most nagyon bevált, nem kellett a részletekkel foglalkoznunk, csak az élményekre koncentrálhattunk.
Ha az utazási időt leszámítjuk, összesen nyolc napot töltöttünk az országban, de ezalatt igen sokfelé jártunk Havannától nyugatra is, keletre is. Az útvonalunkat a kubai országoldalamon található térképen lehet alaposan áttekinteni a kiegészítő információkkal együtt.
Az utazást a következő hónapokban több kubai cikkben fogom majd részletesebben bemutatni, ez a cikk inkább csak egy első lenyomata azoknak az élményeknek, amelyek minket ott értek. Eredetileg egy olyan cikket szerettem volna írni, amibe a sokszáz fotómból csak tízet válogatok be, de végül 24 lett belőle. Ha egyetlen szóban szeretném megfogalmazni, akkor csak ez jut eszembe: DÖBBENETES. Megpróbálom a következőkben kifejteni, miért.
Az érkezés
Ha valaki Kubába megy turistaként, nagy valószínűséggel Havannába érkezik meg először. A mi esetünkben is a főváros volt a kiindulópont. A szállásunkon talán tíz percet töltöttünk először, rögtön elindultunk a városba.
Innentől pedig nem kronológiát írok le, hanem a képeket igyekszem információkkal kiegészíteni.
Fotó: A Malecón látképe, háttérben a Capitolio, Havanna
A Malecón Havanna egyik legismertebb útja, amely egy gyönyörű tengerpart mentén vezet végig kilométereken keresztül. Mind a turisták (jól fotózható), mind a helyiek (kiváló hely romantikázni) sűrűn látogatják. Most egy olyan fotót tettem be elsőként, amely itt készült (a tengert is mutató verziót majd egy másik cikkben mutatom meg), még a turisták egyik kedvenc fotótémája, egy öreg amerikai autó is látható rajta.
Azért a fenti lett az első kép, mert nem akartam rögtön a rideg valósággal arcul csapni az olvasót.
Fotó: Utcakép, Havanna
A Malecóntól egyetlen utcával beljebb már ez a látvány fogad. Valahogy az volt az érzésem az egész országban, mintha Fidel Castro hatalomra jutásának éve, 1959 óta, azaz 75 éve semmit nem építettek volna az országban. Viszont mintha abbahagytak volna minden felújítást is, hiszen VÉGTELENÜL lepusztult szinte minden. Persze ez így mindenképpen túlzás, hiszen én is láttam NÉHÁNY új épületet. Nem szeretnék igazságtalan sem lenni, és nem megemlíteni, hogy odautazásunk előtt nem sokkal az Irma hurrikán végigpusztította Kuba északi partjait, Havannában is egyes városrészekben derékig állt a tengervíz (ld. a BBC tudósítását itt). Ettől még nem hiszem, hogy a látvány CSAK ennek köszönhető.
Van kirakat is
Havanna óvárosában vannak olyan utcák, amelyek épületeinek egy részét (főként kívülről) rendbe hozták, de ez a többi tükrében teljes mértékben eltörpül.
Fotó: Coco-taxi és járókelő a Floridita bár előtt, Havanna
Ezek az utcák hivatottak (szerintem) a turistáknak megmutatni a „fejlődést”. Engem viszont (koromból adódóan) két dologra emlékeztetett folyton. Egyrészt az 1989 előtti román helyzetre, a Ceaușescu-időszakra és az akkori romániai állapotokra, másrészt sokszor eszembe juttatta a Kenyában eltöltött éveinket.
Fotó: utcakép, Havanna
Ott is rengeteg rossz állapotú épületet, szegénységet láttunk, és igaz az is, hogy ott vannak SOKKAL rosszabb körülmények között élő emberek (ld. például a Mathare nyomortelepről írt cikkemet) is. De fontos különbségnek gondolom, hogy amíg Kenyában óriási a legszegényebbek és a leggazdagabbak közötti szakadék, ott legalább VAN valamiféle lehetőség (ha nem is könnyen és nem is mindenkinek) az országon belül az egyén számára arra, hogy a szegénységből valahogyan feljebb tornázza magát és egy elfogadhatóbb életet éljen.
Fotó: Utcakép, Havanna
A rendszer
Bizonyára Kubában is van egy (szerintem nagyon vékony és alig látható) gazdag réteg, amelynek tagjai bármit megengedhetnek maguknak (akár anyagilag, akár más tekintetben). Mi is láttunk pl. egy igen felkapott vendéglőben egy sok főből álló, igen nagy cehhet összehozó kubai társaságot, de messze nem ez a jellemző.
Fotó: Focizó fiatalok a Forradalom terén (Plaza de la Revolución), Havanna
Az országban lépten-nyomon lehet óriásplakátokon, épületek homlokzatán és máshol is látni a kubai forradalomra és annak „vívmányaira” emlékeztető feliratokat, képeket. Ezek jellegükben pont olyanok, mint amilyenekkel én is találkoztam akár az NDK-ban , akár Csehszlovákiában vagy Romániában 1989 előtt.
Ezekben az országokban és Magyarországon is akkoriban szinte tapintható volt az átlagemberek rendszertől való általános félelme. Rendszerkritikát ott csak halkan mertek az emberek megfogalmazni, hiszen „a falnak is füle van”.
Nem állítom, hogy Kubában hallottuk, hogy valaki nyilvánosan szidta volna a rendszert. De több olyan helyivel is beszélgettünk, aki minden kertelés nélkül elmondta, mi az ami szerinte abszolút nincs rendben az országban. Beszélgettünk olyanokkal is, akik viszont még mindig lelkes hívei a fennálló rezsimnek. Lehet, hogy merész ilyet kijelenteni, de én nem érzékeltem, hogy Kubában a félelem légköre uralkodna, inkább fásult belenyugvásnak éreztem.
Fotó: Városnéző turistákra váró régi amerikai autó, Paseo de Marti, Havanna
Autózás
Bevallom, az első napokban engem is „elkapott a gépszíj” és lépten nyomon fotóztam azokat a régi amerikai autókat, amelyekből még mindig számtalan közlekedik az országban. Van ezek között igen jó állapotú, kiválóan felújított is, amit egy-egy veterán autók iránt érdeklődő gyűjtő is örömmel elfogadna. De a jobban kinéző darabok általában a turistákat viszik körbe, míg a többség inkább az „épp még gurul” kategóriába esik.
Bogival meg is állapítottuk, hogy nekünk az jut ezekről a jobb állapotúakról először eszünkbe, hogy milyen jó hecc egy ilyennel furikázni az országban. Aztán a második gondolat persze az, hogy ezeknek az embereknek szinte csak ez van, a működésben tartásuk pedig iszonyatosan nehéz lehet. Az utóbbi években már engedélyezik Kubában a saját szervezésű (használt vagy új) autóimportot, de új autót a nyolc nap alatt talán hármat láttam.
Fotó: Benzinkút, Havanna
Az autóhoz persze üzemanyag is kellene. A fenti képen nem azért nem tankol egyetlen autó sem a kútnál, mert a kép vasárnap készült és be lenne zárva a benzinkút. Ennél egyszerűbb a helyzet, NINCS benzin. Olyannyira nehéz a helyzet, hogy annak a kisbusznak a vezetője, aki az országjárásunk alatt végig mindenhova elvitt bennünket, a csomagtér egyharmadát kitevő tartályokban hozta magunkkal az üzemanyagot, mert nem lehet kapni.
Feketepiac persze létezik és kb. 30-50%-os felárral lehet is benzint szerezni (annak, aki tudja, hogyan kell). De egy turista se vetemedjen autóbérlésre Kubában, mert elég kalandossá válhat a túrája: nem tud hol tankolni és ha lerobban az autó hogyan fogja megjavíttatni?
Fotó: Vidéki autóút Havanna – Piñar del Río között
Nyilván köze van a benzinhiánynak is ahhoz, hogy az utakon, bármerre jártunk az országban, elenyésző a forgalom. Gyerekkoromban, a 60-as években emlékszem ennyi autóra. Szerintem azokat a szavakat, hogy „csúcsforgalom” és „dugók” a kubaiak nem ismerik, de legalábbis nem saját tapasztalatból.
Az utak ehhez a forgalomhoz képest kifejezetten túlméretezettek (volt olyan vidéki szakasz például, ahol 2X3 vagy 2X4 sávban haladtunk), helyenként elfogadható, de többnyire inkább siralmas állapotúak. Nem emlékszem, hogy láttam volna olyan szakaszt, amelyen ne legalább tíz évnél régebbi lett volna a burkolat.
Fotó: Áramszüneti időszak este hatkor, Trinidad
Életkörülmények
A fenti kép akkor készült, amikor az egyik nap este hatkor megérkeztünk Trinidadba. Épp a „szokásos” napi áramszünet időszaka volt, este 8-tól kapcsolták vissza újra az áramot a városban, de reggel 7 után már ismét szünetelt. Ez mind a négy ott töltött napunkon pont ugyanígy zajlott.
Vendéglátónk elmondta, hogy az áramszünet korábban is rendszeres volt, általában napi 4 órán keresztül nem volt áram. De novemberben volt egy olyan teljes országos áramszünet (az egész világsajtó megírta, Magyarországon is lehetett erről olvasni), amely három napig tartott. Azóta (tehát kb. 3 hétttel később) sem tért még vissza az élet a korábbi kerékvágásba.
Gyakorlatilag nem tudtam elképzelni, vajon mit és hogyan lehet napközben csinálni (dolgozni, tanulni, élni) áram nélkül.
Fotó: Egy lakóház gangján, Havanna
A lakáskörülményekre nem csak az áramhiány nyomja rá a bélyegét. Jártunk több magánlakásban is. Voltak köztük olyanok (mi is ilyenekben szálltunk meg), amelyek (általában külföldi) tulajdonosai egy-egy ingatlant felújjítottak és fizetővendégszobákat alakítottak ki. Ehhez szereztek hivatalos engedélyt és egészen normális színvonalúaknak tekinthetők még akkor is, ha nem meglepő, ha áramhiány miatt épp nincs melegvíz.
Vidéken is és a fővárosban is sokan régi, akár igen tágas házban laknak, bár a nagyobb városokban inkább az a jellemző, hogy a régi „úri villákat” sok pici lakásra felosztották. Mi is jártunk ilyenben (ld. a fenti képen). Ez pont olyan nehéz helyzeteket okoz, mint anno Magyarországon az 50-es években a társbérletek sora.
A házak állagáról már feljebb írtam néhány gondolatot, de itt is megjegyzem, hogy elképesztő állapotok uralkodnak ezekben a házakban.
Élelem, vásárlás
Fotó: Élelmiszerbolt, Trinidad
Fotó: Élelmiszerfejadagok bemutatása ugyanebben a boltban, Trinidad
A fenti képpár egy kb. 75.000 lakosú városban készült. A bolt olyan rendszerű, amelyben az eladók a vevők kérésére a megfelelő cikket (ha van) kihozzák a raktárból. Pont úgy, ahogyan én még emlékszem erre gyerekkoromból (1960-as évek eleje), akkor is már inkább csak kis vidéki boltokban volt tapasztalható, a KÖZÉRT-ek már jobbára akkor is önkiszolgáló rendszerűek voltak.
Kubában (igaz, nem kerestünk boltokat) egyetlen nagyobb (mondjuk 500 m2-es) és/vagy önkiszolgáló boltot sem láttunk. Többségében csak a fentiekhez hasonlókat, vagy épp parányi 20-50 m2-es boltocskákat.
A képpár második képén pedig egy árusor (rizs, csicseriborsó, só, fogkrém, szappan, szappan „B”) látható árakkal (1 kubai peso = kb. 1,20 magyar forint). Felettük pedig a felirat: „Terméknormák”. Erről a rendszerről a helyiektől azt tudtam meg, hogy„létezik egy ún. ‘alapkosár’. Az ebben lévő termékek árait a kormány támogatja, de ezek a támogatások az évek során csökkentek, ami sok családot és idős embert súlyosan érint. Minden kubai állampolgárnak joga van ezeket a termékeket az ún. ‘ellátási füzetének’ bemutatásával havi egyszer megvásárolni, de ez a termékek elérhetőségétől függ, sokszor csak kevesebbet, mint a képen látható.”
Fotó: Bolt a Neptuno úton, Havanna
Fotó: Piac a központban, Havanna
Zöldséget és gyümölcsöt árusítani a fenti első képen látható bolttípusban láttunk illetve utcai mozgóárusok kordéiról, ezek általában nagyon kis választékúak voltak és többségében igen rossz minőségűek. Egy alkalommal találtunk egy piacot (ld. a fenti második képen) Havanna óvárosában, ott elfogadható volt a választék is és a minőség is.
Fotó: Házaló utcai árus, Trinidad
Ezt a „boltrendszert” látva el sem tudom képzelni, vajon a kubaiak hogyan és honnan szerzik be a mindennapi élelmiszerüket és más napi cikkeiket. Egészen biztos, hogy van ebben is feketepiac, de azok vásárláshoz jövedelem is szükséges, márpedig az láthatóan nagyon alacsony.
Fotó: Borbélyüzlet, Trinidad
Szolgáltatások
Ha nincs vásárlóerő, láthatóan szolgáltatás is alig. Persze a kubai rum, az állami Havanna Club márka az égvilágon mindenhol kapható és az alkohol már sok rendszert tartott életben a világban.
Fotó: La Bodegita Del Medio, Trinidad
Fotó: „Kocsmahivatal”, Trinidad
Kocsmából is, vendéglőből is sokat láttunk. Utóbbiakból mindenhol találtunk kifejezetten jó színvonalúakat, ahol étlapról lehetett választani sokféle étel, többféle hús (marha, disznó, csirke, hal) közül. A korábbiakban leírtak tükrében számomra rejtély maradt, vajon hogyan szerzik be az éttermek az alapanyagot?
Fotó: Fizetés egy nagy csomag készpénzzel Fotó: Bács Edit
Ehhez képest (magyar pénztárcához mérve) nem volt drágának mondható étteremben enni, bár abban biztos vagyok, hogy a kubaiak nagy többsége nem engedheti ezt meg magának. Mi is inkább turistákkal találkoztunk a többi asztalnál.
Amikor fizetésre került a sor, mi mindig készpénzzel fizettünk, ami alkalmanként általában egy nagy köteg papírpénzt jelentett. Ennek két oka volt. Egyrészt a legnagyobb címlet az 1.000 peso (HUF 1.200), de az elég ritka, inkább csak 200-as vagy 500-as elérhető, viszont RENGETEG 50-es. Így kettőnk vacsorájának kiegyenlítéséhez a fenti vagy nagyobb pénzköteget kellett letennünk esetenként az asztalra.
Másrészt USA dollárt vittünk magunkkal készpénzben (kártyával gyakorlatilag nem tudtunk volna készpénzt felvenni az országban) és azt feketén váltottuk be, mert a hivatalos árfolyam szemérmetlenül alacsony (találkoztunk 1 USD = 100 peso árfolyammal is).
Fotó: Kézimunkázó nők, Trinidad
Arról kevés információm van, hogy az emberek vajon miből élnek. Trinidadban, amely mint írtam egy kb. 75.000 lakosú város, munkahely szinte alig van, a helyi ismerősünk szerint a turizmus a helyiek fő bevételi forrása. Azt is tőle hallottuk, hogy egy orvosnak a HAVI bére 20 (!!!) USD-nek megfelelő peso.
Fotó: Pihenő a balkonon, Trinidad
Azt is ő mondta, hogy a nyugdíjasok havi 10 (!!!) USD-nyi nyugdíjat kapnak az államtól. Nem tudom ellenőrizni ezeket az adatokat, de azt tudom, hogy az éttermekben, ahol jártunk, egy-egy főétel 8-12 USD-be került.
Az élet akkor is szép
Fotó: Dominóparti, Havanna
A fentiek alapján talán azt lehet hinni, hogy teljes depresszióban élnek ott az emberek, de ez egyáltalán nem így van. Érzékelhetően igyekeznek kihozni az életükből, amit tudnak, fiatalok és idősebbek egyaránt. Sok helyen láttunk az utcán pédául dominózó társaságokat. Van, ahol csak a játék öröme hozza össze a tagokat, de sok helyen pénzben játszanak.
Fotó: Zeneiskolai óra, Trinidad
Sok egyéb helyszín mellett jártunk például egy zeneiskolában is, ahol a körülmények sivársága ellenére lelkes és színvonalas munka folyt (és a tanár a Kodály-módszer szerint szolmizálta a kottát a tanulónak!).
Fotó: Utcai zenész, Havanna
Amerre jártunk, a zene mindenfelé a napi élet állandó részének tűnt. Sok utcai zenészt láttunk, sokfelé szóltak a kubai ritmusok.
Epilógus
Fotó: A móló vihar előtt, Cienfuegos
A fent leírtak lehet, hogy az olvasóban épp az ellenkezőjét diktálnák, de az utazásunk végén Bogival megállapítottuk, hogy bár mi sokat utazunk, régen éreztük magunkat ennyire jól egy utazás során. Turistaként persze nem hasonlíthatóak a körülményeink a helyiekéhez, de úgy éreztük, hogy a rövid 8 nap ellenére is rengeteget láttunk és tapasztaltunk a helyiek életéről. Persze az is sokat számított, hogy kitűnő útitársak közé csöppentünk és az utunk is kiválóan szervezett volt.
TRAVELBAY.HU - VÁLOGATOTTAN JÓ UTAZÁSOK MAGYAR NYELVEN KUBÁBA!
kattints ide és találd meg a legjobb kubai utazást !
Csak ajánlani tudom, hogy utazzon el mindenki Kubába, aki megteheti és győződjön meg a fentiekről saját maga. Hasznosnak gondolom, ha egy turista nem csak a csillogó dolgokat látja meg (pláne, ha nem csak azokat keresi!), hanem érzi azt is, mennyire kiváltságos helyzete van azzal, ha ő egy adott helyre, legyen az bármilyen szegény is eljuthat és a saját szemével megtapasztalja a helyzetet.
Szerző&fotók: Gosztonyi Gábor web: https://gosztonyigabor.hu/ ; Facebook profil
videók: https://www.youtube.com/channel/UCt5tdXMw17l6xkz6C8_WeYQ
